Love Hurts

És akkor most jöjjön egy rendhagyó bejegyzés, bloggerinák ugyanarról a témáról sokféleképpen:

FredYoong – Sport és párkapcsolat, avagy belenyúlok a saját darázsfészkembe

Kameo – Mr és Mrs Bur exercise together

Kriszta – Párkapcsolat és sport – Szinkronblog projekt

Nő a tükörben - Timi – avagy Mozgás a Tükörben

Nők Mozgásban - Kriszta – A sportod, az utad, a párod

Szöszkeboszi – Sport és pár és kapcsolat

Update: kiegészítés a másik oldalról – Fenrir - Sport meg csajok meg pasik, érted, nem?

Na és persze a téma az én szemszögömből kislányosan:

Volt egyszer egy „halálosan komoly” nyári flört az életemben, aminek végét vagy éppen be nem teljesülését csak úgy tudtam leküzdeni, hogy napjában tizenhétszer meghallgattam a Love Hurts című számot Joan Jett feldolgozásában. A szerelem fáj. Csak éppen nem mindig odabent. Tud az kívülről is fájni, tud napokkal később is fájni és ha valaki okos, élvezni tudja ezt a fájdalmat. Nem voltam én mindig „ennyire” okos, régebben csak belülről fájt minden, őrlődtem, mert mások nem akarták, hogy én magam döntsem el, hogy mi fájjon, merre fájjon és ezt hogyan hasznosítsam az életemben. Ha edzek, az tud fájni, de a fizikai fájdalom kiüti a kis belső fájdalmakat, szenvedéseket. Az ilyen fájdalom jó, az edzés jó. Csakhogy nem mindenki gondolja ezt így.

Volt egyszer egy pasim, aki úgy gondolta, hogy a mozgás bűn, aki szerint titkolni kell, hogy egy nő miért is néz ki úgy, ahogy. Szerinte undorító dolog volt, hogy a nők szőrtelenítenek, fodrászhoz járnak, mozognak és diétáznak, hiszen a nő alapból szép és ha valaki alapból nem gyönyörű, az meglehetősen szégyellnivaló dolog, tehát titkolni kell. Mindig titokban kellett tornáznom, magamba fojtani az örömömet, ha kiemelkedően jó edzés volt, vagy hogy kikkel beszélgettem edzés után. Mindent suttyomban kellett csinálni, ami mozgással vagy diétázással kapcsolatos.

Aztán volt egy pasim, aki szerint fontos volt a mozgás, csak éppen annyira rátelepedős típus volt, hogy nem nagyon hagyta (volna), hogy a saját szabadidőmet beosszam és helyette inkább egy edzővel találkozzam. De neki viszont minden feltétel nélkül „járt” az edzés a haverokkal.

Most pedig van az én széphasú fiúm, akinek a mozgás a mindene és nem telik el nap anélkül, hogy ne mozogna, vagy mozgatna meg másokat.

Ez a három példa csupán egy kis része az életemnek, mégis alkalmas arra, hogy következtetéseket lehessen levonni belőle. Korábban soha nem jutott volna eszembe ilyen nyakatekert elmélet, de azt hiszem, mégiscsak van benne valami: Sok mindent meg lehet látni abból, ki hogyan is áll hozzá a mozgáshoz. Hogy mennyi szabadságot ad a másiknak, vagy éppen mennyire telepszik rá, sőt azt is, mennyire tudnak együtt dolgozni, közösen működni. Sokkal hamarabb kiderülnek ezek az együtt vagy egymás mellett sportolásból.

És most a szerelem fáj. Néha még másnap is. És élvezem.

Első edzésünk nem volt éppen zökkenőmentes a fiúval. Én az a típus vagyok, aki szereti a másik előtt a jobbik oldalát mutatni. Márpedig melegítőnadrágban, nedves pólóban, izzadt homlokra ragadt hajszálakkal nem érzem magam túl kívánatosnak. Ennélfogva az első közös edzésünk úgy zajlott, hogy felszólítottam a fiút, hogy fordítson hátat nekem és úgy eddzen és én is így tettem. Ő persze kukucskált. Meg néha én is. Aztán másodjára már többet kukucskáltam és ő is kevésbé fogadott szót. És közben közölte, hogy milyen szexi a melegítőnadrágban a fenekem. És azt is mondta, hogy sokat leskelődött és büszke rám, hogy ilyen kemény edzést nyomtam le. Pedig én direkt csak közepeset állítottam össze magamnak, nem akartam, hogy lássa, hogy én izzadok és lihegek és vörös a fejem. És aztán kezdtem büszke lenni magamra, hiszen az nem rossz dolog, hogyha az ember edző pasija a közepes edzésemre azt mondja, hogy kemény. És utána már sokkal kevésbé féltem együtt edzeni vele. Sőt, idővel feloldódtam és megengedtem, hogy megkettlebellezzen engem. És bírtam. Átmentem a vizsgán. Kicsit feldühítettem, mert az első edzésen nem izzadtam le. Ő dühös volt, én meg elégedett magammal És innentől fogva már nem jelentett problémát vele együtt edzeni.*

Együtt edzettünk, együtt izzadtunk, együtt kerestük a határainkat. Ő sok mindenben jobb nálam, de itt ez nem zavar. Ő szebben tud fekvőtámaszozni, de mindig megdicsér, ha szépen hajtok végre egyet. Neki erősebb az alhasa és kockás is, de néha azért hümmög, hogy hmmm, milyen kemény a felső hasizmom. És versenyzünk, hogy ki bírja tovább plankben tartani magát. És persze hogy ő, de csak mert én hagyom nyerni, ugyanis én halálra unom magam 2 percig mozdulatlanul. És az ilyenektől megnő az önbizalmam. Amikor látom a szemében, hogy büszke rám, vagy amikor ellenőrzi, hogy elég kemény-e a fenekem, és amikor együtt termeljük az adrenalint és felpörgünk és izzadunk és dobog a szívünk és termelődik az endorfin és szerinte agresszív leszek edzés közben, de aztán meg zuhanyzás után megint kislánnyá válok és hagyom, hogy mellette nyugodhassak meg. Szeretem ezt az érzést. Közösen gyártjuk a boldogságot. És ő úgy építi fel lépésről lépésre az önbizalmamat, hogy közben én is jelen lehetek és kezdem elhinni, amit mond

büszke rám, hogy ilyet is tudok, ha akarok

Olyannyira, hogy ő volt az, akinek köszönhetően kezdtem elhinni, hogy ezeréves álmom, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, nem is annyira irreális, mintha mondjuk tűzoltó vagy katona, esetleg vadakat terelő juhász szeretnék lenni. Egy hétfői nap, amikor együtt edzettünk és megint sikerült gond nélkül teljesíteni az általa kitervelt edzést, összeszedtem a bátorságot, hogy halkan elmondjam neki, hogy majd elárulok neki egy titkot. Aztán zuhanyoztunk is és filmet néztünk én meg izgultam, hogy tényleg elmerjem-e mondani a nagy titkot, vagy sem. És görcsöltem, hogy mennyire fog hülyének nézni érte, úgyhogy rettegtem, mint a gyerekek, akiknek el kell otthon mondani, hogy egyest kaptak az iskolában. És aztán alvás előtt a sötétben végül a fülébe mertem suttogni, hogy szeretnék edző lenni, ha nagy leszek. És ő nem nézett hülyének, nem nevetett ki, csak annyit mondott, hogy „na, akkor majd edzünk együtt jó sokat”.

Ilyen az én pasim. Először rávesz arra, hogy ne titkoljam, hogy tornázom, aztán arra, hogy együtt eddzek vele és végül még azt is kicsikarja belőlem, hogy titkokat áruljak el, majd pedig ezért nem néz hülyének.

Szeretem tudni, hogy mitől is olyan szép hasú a fiúm és hogy mitől gömbölyödik a karján az izom, amit az első randijainkon meglepődve tapintottam ki vagy éppen miért is olyan kemény a combja, hogy rendszeresen azt hiszem, hogy a csontját fogdosom, pedig nincs is nyílt törése, csak éppen izmos. Szeretem látni őt edzés közben, szeretem, ha segít nekem is közben, szeretem, hogy motivál, szeretem hogy kihajtja belőlem a maximumot ha kell, még a durcás fejét is szeretem, amikor behisztizek, hogy „márpedig én ezt nem csinálom!”. Szeretem, hogy büszke rám, ha tornázom, szeretem, hogy végighallgatja, ha az edzéseimről beszélek. Szeretem, hogyha van időnk együtt termelni a boldogsághormonokat közösen edzve és szeretem, ha ezeket a hormonokat egymásra zúdíthatjuk.

 

*más kérdés, hogy az utóbbi időben sajnos elsumákoltam a vele vagy akár magammal való edzést, de becsszó, hamarosan visszatérek. Már kezd hiányozni a bell, de ezt persze büszkeségből titkolom előtte. Mert nehogy már neki legyen igaza